"Amy Stretten @amystretten: A amerikai őslakosok tollas fejfedője nem kalap. Próbáld újra, @Pharrell. #NotHappy @ELLEMagUK @ELLEmagazine" (Indian Country Today)
Sokszor születnek olyan művészi alkotások, például fotók, amelyek gyönyörűek és esztétikusak. Tökéletes harmóniát sugároznak mégis érezni rajtuk, hogy egy mélyebb jelentést hordoznak magukban. Pontosan ezzel szembesültem én is, amikor megláttam a brit ELLE divatmagazin júliusi számát, Pharrel-lel a címlapján.
Különleges, vibráló, energikus címlap mégis nyugodtságot és biztonságot sugároz. Művészi szempontból, valóban egy mestermű. A színek, a kompozíció, a hatás, minden tökéletes, egy valamit kivéve, a tollas fejfedőt.
A címlap publikálása után pár órával, már özönlöttek a rosszallást kifejező, minősítő, egyet nem értő kommentek az illetékesek, az amerikai indiánok részéről.
Szókimondóbb stílusban: Taino Ray (korsárs művész): "Nem értem, hogy lehet valaki ennyire tiszteletlen és ostoba... Pharrell te nem vagy törzsfőnök... A sastollas fejfedő szent... Még akkor is, hogyha indián gyökerekkel rendelkezel a fejfedő túl megy minden határon. Ez a harcosok és a préri népének jelképe. Nincs jogod viselni a fejfedőt Pharrell.(...)"(Indian Country Today)
Vagy visszafogottabb, tanító formában: Sandy Johnson (író): "Nagyon szeretem a zenédet, DE... kérlek ne sérts meg az amerikai őslakos népet azzal, hogy a fejfedőt viseled. A tollakat egyesével érdemlik ki [a törzstagok] az önzetlenség és bátorság elismeréseként. Köszönöm." (Indian Country Today)
A probléma viszont mélyebben gyökerezik ennél. A megoldás pedig a kulturális hagyományokban keresendő.
Ahogy az a kritikus véleményekből, hozzászólásokból is kiderül a (sas)tollas fejfedő az amerikai indián kultúra és hagyomány szerves része, ami szent a törzsek számára. Viszont ahogy a történelem során már olyan sokszor az emberek csupán kellékként tekintenek ezekre a szimbólumokra.
Évtizedek – sőt évszázadok – óta küzdenek az amerikai indiánok a sztereotip képek ellen és védik az örökségüket, több-kevesebb sikerrel
Nathan J. Tohtsoni, újságíró is kiemeli az indián média kapcsán: a kulturális értékek szerves részét képezik az indián történeteknek, így a tartalom előállítása során figyelni kell a megfelelő reprezentálás mellett a kulturális faktorokra egyaránt.
Megfogalmazódott bennem – és talán bennetek is – a kérdés, hogy ez mennyire elfogadható? A kultúra a hagyomány mennyire rendelhető alá/kiszolgáltatott a sajtó akaratának és elképzeléseinek? Ezek szerint a cél valóban szentesíti az eszközt?
Ha egy kicsit más szemszögből nézzük, akkor Pharrell ezzel a gesztussal a büszkeségét fejezi ki. Büszkeségét indián származására. Talán. De lehet, hogy ez egyszerűen csak egy kép jelentés nélkül, rosszul megválasztott kiegészítővel? Vagy igazából egy kulturális, spirituális jelentőségű jelkép, amit a sajtó akarva, akaratlanul megszentségtelenített?
Nos, valószínű, hogy az első és utolsó opcióban rejlik az igazság. A művészek néha fittyet hányva a kulturális korlátokra - vállalva a kockázatot és áldozva a divat oltárán - véghez viszik, sok esetben provokatív elképzeléseiket, terveiket és ötleteiket, hatalmas visszhangot hagyva maguk után. Pont, mint a jelen esetben. Ennek a gondolatmenetnek az ismerete felvet(het) még egy kérdést: Vajon ez egy stratégiai lépés, egy szándékosan gerjesztett helyzet, vagy talán - csak, hogy a pozitív oldalát is lássuk a dolgoknak - egy kulturális felhívás?
A vitának még nincs vége, a divatsajtó nem először kockáztat és lépi át a biztonsági határvonalat, az indiánok pedig nem először harcolnak az örökségükért. És , hogy mi lesz a vége főcím? Nos, arra én is kíváncsi vagyok.
Deborah